Ferenczy Miklós: Gy. Szabó Béla grafikusművész élete és művészete

Gy. Szabó Béla 1905. augusztus 26-án született Gyulafehérváron vasutas szülők gyermekeként. Elemi és gimnáziumi tanulmányait is itt végezte. Gyermekként szülővárosából, a Maros folyása mellett, szívesen nézte a változatos, magasan futó hegyvonulatokat. Az Erdélyi-szigethegység csodálatos körvonalai, kékeslilás foltjai mélyen hatottak rá. Gyermekképzeletét rendkívül foglalkoztatták, mi van mögöttük. Kisiskolás lehetett, amikor jóságos tanítója felvitte a legközelebbi nagy hegyre, a Mammutra, ahonnan káprázatos nagy völgy, az Ompoly völgye tárult szemei elé, azontúl azonban egy még nagyobb hegylánc zárta le a látóhatárt. A rejtély nem oldódott meg, de a dolgok mögé és mélyére való látás mindig űzte.

1923-ban a Budapesti Műegyetem gépészmérnöki karára iratkozott, ahol 1927-ben oklevelet is szerzett. Már gimnazista korában nagyon szeretett rajzolni, festeni, és szerencsére kitűnő tanára is akadt Reithofer Jenő személyében, aki Székely Bertalan tanítványa volt, s növendékét nemcsak a természet szeretetére tanította, hanem arra nevelte, hogy igényes legyen, sőt a későbbi nehéz döntések óráiban is mellette állt.

Mint a művész maga vallja, már másodéves mérnökhallgató korában rájött, hogy a művészi pályán a helye, de szégyellte volna otthagyni a műegyetemet. A művészi tevékenységet azonban ekkor sem hagyta abba, s a rajzolás mellett ekkor kezd pasztelleket készíteni, az elsőt 1925-ben. A képnek utóbb az Édesanyám címet adta. Mind ebben, mind a következő években a pasztellek egész sora kerül ki a keze alól, tárgyukat a környezetből, gyulafehérvári benyomásaiból meríti.

A műegyetem elvégzése után 1928-ban hazakerül szüleihez, s a munkanélküliség kényszerű időbőségét, melyet csak egy évi katonáskodás szakít meg 1928-1929-ben – bár ekkor is többet volt keze az ecseten, ceruzán, mint puskán – megint arra használja fel, hogy fest. "Festettem sokszor reggeltől estig" – emlékezik ezekre az időkre.

1931-ben végre álláshoz jut: a kolozsvári Energia Villamossági Gépgyárban lesz tervezőmérnök. Ez a körülmény, bár csak rövid ideig mérnökösködött, mert 1933 júliusában megszűnt a gyár, döntő hatással volt művészi pályájára. "1930-ban úgy látszott, hogy festő leszek, s tulajdonképpen ezek az indítékok dolgoznak bennem ma is, amikor fát metszek" – vallja később magáról. A gyári munka mellett azonban csak este és éjszaka nyílt lehetősége a "művészkedésre", s ezért csak szénnel, ceruzával dolgozott. Így történhetett meg, hogy 1932 decemberében, amikor először jelent meg a nyilvánosság előtt, az erdélyi magyar művészek Kós Károly által rendezett kolozsvári kiállításán, hat szénrajz mellett csak két pasztellel szerepel. Az igazi fordulat azonban ekkor következett be. "Fiatalember, maga miért nem mászik fára?" – kérdezte Kós Károly a rajzok láttán az alkotót. Gy. Szabó Béla biztatásnak, sőt parancsnak vette a nagy tekintélyű mester szavait, s megkezdte a "fára-mászást". Mivel azonban soha nem látott fát metszeni, teljesen a maga elgondolása szerint fogott munkához.

Első nagy formátumú metszetén a Fáramászón sokan látnak szimbólumértéket. Nemzetiségi, erdélyi kisebbségi sorsunk küzdelmes voltának, olykor kilátástalanságának sajátos jelképét. A fára mászó hiába kapaszkodik felfelé az ágakon, a fa derékba tört, nincs csúcs ahova eljuthatna, de van egy távolba tekintő kilátás, amit az ember megláthat és másokkal is megláttathat. Az erdélyi ember a hegyes tájat szereti, hosszabb időre nem szívesen marad sík földön, távol erdélyi tájainktól, hacsak az élet nem kényszeríti rá. Lelke nyugtalansággal telik meg, tájszemléletében is gyötri a honvágy. Ha dombos vagy hegyes tájat lát, csillapodik, szülőföldjére emlékezik, de utána még jobban vágyódik haza. Ez a kérdés, a kenyérharc mellett, ma is nagyon sok kivándorolt erdélyit foglalkoztat.

Életét ekkor három dolog határozta meg: kielégítetlen, ki nem élt művészi hajlam, az értelmiségi munkanélküli sorsa, s az 1930-as évek gazdasági válságának körülményei, melyek a nyomorúság olyan mélységeit idézik elő, hogy nyomában az elkeseredés, a részvét, a forradalmi düh, a szociológiai megismerési láz hulláma önti el az egész világot, de főleg a poklok legmélyére zuhant Közép-Európát, Magyarországot, Romániát. Az első metszeteken ez a világ ölt művészi formát.

Gy. Szabó Béla művészete ebben a korban erősen emberszemléletű volt. A humánus érzelemvilág, a nyomor groteszkjei és az emberi szenvedések ragadták meg leginkább. A Koldusok c. metszete 1933-ból is ezt fejezi ki. Az ötven fametszetet tartalmazó Liber miserorum (Szegények könyve) 1935-ből, a városok perifériájára szorult emberek, az elesettek, a megalázottak impresszionista lírája.

Ebből a korszakból származó grafikai lapjain alig villannak elő fehér vonalak, a témához igazodó sötét, nyomasztó felületek uralkodnak el, kevés fénnyel. A fehér vonalak még inkább kihangsúlyozzák a fekete alaptónust. A fekete-fehér drámai kontrasztjai az indulatokat tolmácsoló magyar aktivizmus művészetére emlékeztet. A korai metszeteken és pasztelleken Erdély tájai is csak borús sejtésekből, nyomasztó látomásokból villódznak elő: a Mezőség kietlensége, völgyek és vonulatok változatainak végtelen magánya: Erdély lelke, ahogyan akkor a művész látta. Később Európa naposabb, színesebb tájai felé vonzódik. Magyarországra, Olaszországba, Dalmáciába, Bulgáriába, Görögországba utazik. Hegytetőket mászott meg, hallgatta a vadvizek zúgását, mormogását, nézte a fény villódzását, hallgatta a vézna fűszálak susogását. Számára nem volt fontos, hogy nyár vagy tél, tavasz vagy ősz van. Magától értetődő volt, hogy ezekre a túrákra magával vitte a festő és grafikai felszerelését, általa készített kicsi székét és minden alkalommal igyekezett valamit rögzíteni az évszakok, a természet szépségeiből, a tájak csodálatos, sajátos világából. Tájélményeit gyors technikával és lehetőleg színeiben igyekezett feljegyezni, megfesteni. Ezért kísérik minden barangoló útját a pasztellek és rajzok. De az, aki a fametszet mellett tett hitet, hiányérzete támadt volna, ha mindazt, amit látott és tapasztalt, nem próbálta volna meg legalább utólag fametszeteken is visszaadni.

Az ötven fametszetet tartalmazó Liber vagabundi (Barangolókönyv) 1939-ből, már felszabadultabb, látványosabb. A súlyos légkörű komor típusú metszetek után színtől tobzódó, életvidám, a nagybányai iskola lírai festőiségét felidéző pasztelleket fest és felfedezi az erdélyi évszakok leheletfinom koloritját. E könnyed posztimpresszionizmusra jellemző, de mindamellett a valóság ábrázolására törekvő művészi mondanivaló, a huszonnyolc tusrajzot tartalmazó Homokvilág című gyűjteményes kiadványban teljesedik ki (1941) az Alföld, a bugaci homokvilág lírai rajzaiból. Költőisége, amely fejlődésének minden fázisát végigkíséri, itt teljesedik, bontakozik ki igazában.

Gy. Szabó Béla művészi pályájának második jelentős állomásában valóban szembeötlő a változás: metszetein a fekete-fehér vonalak addigi aránya felborul, a fényes pásztájú fénynyalábok megsokasodnak és a sötét felületek kiegyensúlyozóivá válnak (Nyárád­menti táj). A felborult lelki egyensúly után a harmónia megtalálásának jött el az ideje. Metszetei, a racionális szerkezeten alapulva, a nyugalom, a rend, a tisztaság kifejezői. Alkotóművészetén most már félreismerhetetlenül ott találhatók az expresszionizmus jegyei: a szerkesztett fénynyalábok, a célszerű komponálás, a kiegyensúlyozottság belső logikája, a tér lehetőségeinek a végtelenségig való kihasználása és a természethez való kötődöttség. A természet továbbra is elsődleges helyet foglal el a metszetein. Ebből az időből valók a Tizenkét hónap metszetei, amelyek 1951-től 1965-ig készült metszetek legjavát foglalja össze és a Hónapok című kiadványban jelentek meg 1973-ban.

Gy. Szabó Béla a Barangolókönyv­be írt maga által kimetszett sorokban mondja el miről is beszélnek képei, rajzai, fametszetei.

"Föld, erdő, Isten" írta valamikor Szabó Lőrinc egy kötete homlokára. Puszta, tenger, erdő hármas egysége alkotta a Liber vagabundi ciklusait, vagyis a természet. A természet és ember Gy. Szabó művészetének a legfőbb célja ez időktől kezdve egyre inkább a természetbe való behatolás, a természet szépségének, gazdagságának megjelenítése, feltárása. Ennek lehetőségeit keresi szüntelenül a közeli és távoli világban.

Gy. Szabó újabb és újabb feladatként tűzi maga elé a természet egyre finomabb jelenségeinek egyre tökéletesebb, egyre sokoldalúbb visszaadását. Mintha a fákkal kezdődött volna. Eleinte voltak az ilyen-olyan alakú fák, aztán jöttek a zendü­lő rügyekkel, buja sarjadásban, virágnyílásban, teljes lombozattal, vagy kopárrá fosztva, fák a szelek ringatásában, a napfény szelíd ölelésében (Görbe fa télen, Cédrusok tavasszal, Erdei napsütés). És jött a hó! De hány formában? A kemény téli fehér hótól (Behavazott hidacska, 1952), az összeesett, szinte sárgává aszott hóig (Március, 1956), a szelíd hóesésig (A Bethlen-bástya télen, 1952).

Közben megkezdődött a küzdelem a vízzel. A víz talán a leggyakoribb téma, s a legjobban megoldott probléma művészetében. Látjuk eső formájában (Nyári eső), csendes patakként, áradás után iszapot sodorva, kavargó zúgóként (Árvíz után, Cikói-szoros), vagy vízesésként (Lolaia-vízesés), fényben szikrázva, erdők borúját, felhők homályát ringatva.

De a víz egyúttal egy másik feladat megoldását is jelenti: a fényét. Ki tudná megmondani, hányféle változata, milyen széles skálája van a fénynek? Gy. Szabó metszetein ez a skála a maga teljességében tükröződik: vizeken, patakokon, lombokon, köveken, embereken, állatokon. A művész eljut odáig, hogy a fényt szinte "önmagában" tudja ábrázolni (Nyárádmenti táj, Fecskék a fényben, Fény a Gyilkos-tón, Szent Anna-tó, Kínai tó, Balaton; s a Dante-sorozat paradicsomi képei). Végül sikerül a művésznek megoldania a "ködöt" is a maga lebegő puhaságában, fénytelen fakó voltában ( Ködös szikla, 1968).

A megoldások keresésével technikája is egyre finomodik, tökéletesedik, gazdagodik. Olyan virtuóza vésőjének, mint hegedűművész a vonójának. Levonatait is nem préseléssel, hanem dörzsöléssel készítette. Így elérte, hogy a nyomás változtatásával is hozzájárult művei tónushatásához, vagyis ahhoz, hogy metszetei kétszínű, fekete-fehér voltukban is színeseknek hatnak.

Gy. Szabó Béla fametsző tevékenységét könyvekben kiadott sorozatokkal kezdte, és ez a törekvése, amely töretlen munkakedvéből, kifogyhatatlan erejéből táplálkozott, s amellyel egy-egy kedvére való témát, témakört ki akart meríteni, sosem hagyta el.

Kiemelkedő helyet foglal el 1963-64-ből származó Dante-sorozat, mely 20 lapon méltó illusztrációja a nagy költő művészetének és méltó hódolat születése 700. évfordulójára, de egyben valóságos összefoglalása Gy. Szabó Béla művészi sajátosságainak. "Már első olvasáskor megejtett ez az írás, hisz gyakran egyetlen sora is olyan távlatokat nyit meg, hogy illusztrátor legyen a talpán, aki fantáziáját követni tudja. Száz énekből egész világrendszert épít fel, s ezt a tömörséget egy fametsző esetleg mindenkinél jobban megcsodál­ja" – írja egy vallomásában. Gy. Szabó Béla azokat a részleteket választotta az illusztrációkhoz, amelyek őt különösen megragadták. Így a húsz kép végső fokon egy egységes alkotói elgondolás kifejezője, s egyben a dantei mű egységének megjelenítője. A Commedia hármas tagolásának megfelelően a metszetek a pokol borzalmait ábrázoló vigasztalan feketeségtől a purgatórium szürkében, földi világításban játszódó biztatásain át a paradicsom boldog beteljesülést jelentő tündöklő világáig árnyalódnak, s tartalmilag a legszörnyűségesebbtől a legmagasztosabbig ívelnek. Mint egy csodás hármas hangzat, mely egyszerre fejez ki harmóniát és diszharmóniát, úgy csengnek össze a képek. A pokol jeleneteinek reménytelenségét a lapok vigasztalan feketesége sugall­ja. A paradicsom világába a végtelen csillagos éjszaka ragyogása visz át bennünket. A paradicsom, a pokollal ellentétben, a fény birodalma – Danténál is, Gy. Szabónál is. A sorozatban kifejezésre jut az is, hogy Dante nagy műve mintegy az irodalom, művészet legfőbb ágainak képviselője is: a pokol az epika, a purgatórium a dráma, a paradicsom a líra, de úgy is mondhatjuk: az első a szobrászat, a második a festészet, a harmadik a zene. Gy. Szabó alkotása e tekintetben is találó visszaadása a nagy műnek.

A pályacsúcsán álló művész életének nyolcadik évtizedében magyar és más nyelveken olvasva hónapokon át kutatta, kereste a mondanivalók mondandóját – a Bibliát és annak könyvei között megállt a János bizonyságtételénél, az apokalipszisnél. A 22 fejezet mindegyikéből egy képet vagy csak egyetlen villanást, sugárzást ragadva ki, fába metszette a Jelenések könyve látomását. Áldott keze és vésője nyomán a 22 fametszeten átvonul előttünk az ember örök félelmével, felszikrázó örömeivel, szorongásokkal, a pokoltűzzel, a dantei meggyötörtetéssel verten, az ember veszedelmeivel, villódzó ragyogásaival. A lapok elbeszélnek mindent: a próbatételt, az intő kezet, a hétpecsét titkait, a kiválasztottakat és meggyötört lelkeket, az Antikrisztust hamis prófétáival, a földindulást, a halálmadarak szárnyainak fenyegető árnyát, a halállovasokat, amint egy atombomba tetején ügetnek. Láthatjuk a megmért várost, a mennyei Jeruzsálemet, az "élet vizét", "az élet fáját". Voltaképpen hova megyünk, merre száguldunk, merrefelé sodortatunk mi, emberek, valamennyi földlakók? Ebben az apokalipszisben, ebben a világomlásban az emberiség, a szétszórtan élők és minden nép számára van-e még remény? Merítünk-e az élet vízéből? Ülünk-e megbékélt égi csendben az élet fájának lombkoronája alatt? Látunk-e új eget, új földet? Halljuk-e a hatalmas szózatot, amely ezt mondja a királyi székből: "Íme, mindent újjá teszek. Aki győz, örökségül nyer mindent és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem."

A jövendő csak azé lehet, aki már ebben az életben teljes erejével az igazság szolgálatába áll. Már van remény, vallja János apostol és vele együtt Gy. Szabó Béla.

Gy. Szabó Béla bejárta és "meghódította a világot" – nem­csak úgy, hogy lerajzolta, megfestette, fába véste a tájat és a benne élő embert, hanem úgy is, hogy egyre sűrűsödő kiállításaival (életében háromszáz, halála után huszonöt kiállítása volt eddig) a látogató közönséget is elragadta.

Mindenütt amerre járt ott hagyott valamit magából – egy darab művészetet, mert az ő művészete nem ismert határokat. Életműve világrészeket hódított. A szépet, a tisztát, az emberséget, a jóságot, az alázatot mindenütt felfedezték és megtalálták a művészetet kedvelők Mexikótól Kínáig, Calitól Helsinkiig, Nagykárolytól Bukarestig, Kézdivásárhelytől Budapestig.

Életművéből felépíthető az a világ, amelyet bebarangolt. Több mint egy fél évszázada kezdte ezt a munkát. Vágya mindig az volt, hogy az idő megőrizzen valamit abból, amit csinált. Ennek a feladatnak messzemenően eleget tett. Emberi életünk mozzanatai, az erdélyi és távoli világ szépségei tárulnak elénk rajzain (számuk közel 14 000), pasztellein (közel 2000), olajképein (mintegy 150) és természetesen fametszetein (közel 1500) a szépség magasságába emelve minket, amilyen csak a legnagyobbaktól telik.

"Tiszta környezetben dolgozni, egy kicsit embertársainkra is gondolni – hiszen nekik szánjuk munkáinkat –, ez lenne a művész igazi boldogsága" – vallotta a fametszés erdélyi koronázatlan királya, aki életét áldozta a művészetért. Számára a szemmel nem látható, emberi szívvel meg nem gondolható örök, tökéletes boldogság 1985. november 30-án adatott, amikor nyolcvanéves korában Kolozsvárt elhunyt.

Nekünk pedig az az öröm adatott meg, hogy látván lássunk. Látni a lényeget, ami a jelenségek mögött rejlik. Látni azt, ami az Élet titka.