Gy. Szabó Béla metszete Csokonai A pillangóhoz című verséhez

A pillangóhoz


Hamar-követje a tavasznak,

Hímes pillangó, idvez légy!

Még nincs rózsa; s te a kopasznak

Mégis csókolására mégy?


Miért szállsz ama puszpángokra?

Hiszen nem a víg kikelet

Adott még új kantust azokra;

Átzőldellik ők a telet.


Menj inkább a setét rögökbe,

Állhatatlan selyemmadár!

És súgd az ő dugúlt fülökbe,

Hogy élet és tavasz van már.


Lát'd, még a főldben szunyókálnak

A Flóra gyenge szűzei,

S a napra félve kandikálnak

A csirák nedves szemei.


Nézd csak, az orgonák tövébe

Mely kellő szagok lengenek;

Menj, fuss a szellők ellenébe,

Tán a violák fejlenek.


Eredj s egy hosszú csókkal szídd ki

Zefir elől illatjait

És szárnyad zörgésével hídd ki

A napra kisded húgait...


Mit? violákról violákra

Osztod, te csélcsap, csókodat?

Be boldog vagy, hogy egy virágra

Nem kötöd indúlatodat!

 

De én csak egy rózsát szerettem;

Ah! csak egy bírta szívemet,

S miólta már ezt elvesztettem,

Örök tél dúlja létemet.


Az én lelkem is hajdanában,

Mint te, vídám s eleven volt,

Míg ifjúságom tavaszában

A virágzó Lilla bájolt:


De most lomha s hernyó módjára

Mászkál a fanyar bánaton

És a mások múlatságára

Magának verskoporsót fon.


Ah! szárnyad eszembe juttatja

Psychét s az ő bánatjait,

És a Psyche gyötrő bánatja

Tulajdon lelkem kínjait.


Ő is Ámor aranyvárában

Egykor édes nektárral élt

És a gráciák rózsásában

Kedvet s örök tavaszt remélt:


De egy bűbájos hang neszére

E víg scénák eltűntenek,

S az ő halálos gyötrésére

Ég, föld, mind felesküdtenek.


Óh, mikor lesz, hogy bús kínjában

Letőltöm hernyó-éltemet

És szemfedelem púpájában

Kialszom szenvedésemet?


Mikor lesz, hogy lelkem, letévén

A testnek gyarló kérgeit

S angyali pillangóvá lévén,

Lássa Olympus kertjeit,


Hol őtet egyik vígasságból

Másikba új szárnyak vigyék,

Hogy a szférákban nőtt rózsákból

Örök ifjúságot igyék?