Reithofer Jenőről, gimnáziumi mentoráról
ötven év távlatából:
"Kivitt a szabadba, leült egy megfelelő helyre, kipakolta a
holmiját, az akvarellkészletét, és akkor azt mondta: Na, fiam, én most
ezt a témát megfestem. Nézz ide! S közben magyarázta, hogy mit csinál.
Ez nagyon ritka dolog pedagógusoknál... Reithofer arra is megtanított,
hogy harmincéves koromig igyekezzek mindent elsajátítani, amit csak lehet.
Addig szívja magát tele az ember - mondotta - , mert az a fogékony kor,
azután pedig adja ki magából."
Egyetemről:
"... hogy szüleim kívánságára mentem volna műegyetemre, nem
igaz. Másodéves koromban jöttem rá, hogy nem ott a helyem. Jól tanultam,
tandíjmentes voltam. Szégyelltem otthagyni."
Felnőttkor:
"Az egyetem után 3 év munkanélküliség következett, abból az
egyik katonaság. A katonaságom könnyű volt, mert sakkozás révén a katonatisztekkel
jóban voltam. Elcsúsztam, megütöttem a vállamat, középen elpattant. A
jobb vállam eltörött, fel volt kötve 6 hétig, azalatt megtanultam balkézzel
rajzolni és van valahol egy pár balkezes rajzom is."
Mérnöki munkáról:
"Felvettek 5000 lej kezdő fizetéssel három havi próbaidőre,
ugyanakkor fölvettek egy gépíró kisasszonyt szintén 5000 lej fizetéssel
véglegesen. A gépíró kisasszony szép volt, én nem voltam az."
A Liber miserorum fogadtatásáról, több mint negyven
év távlatából:
"Lebunkózták a könyvet. Jobb- és baloldalról is. Keresztvizet
sem hagytak rajtam. Úgy éreztem magam, mint egy kis csónakon evező ember,
nagy hadihajók között. Viszont kicsi célpont voltam. Tervbe vettem akkoriban
az Éjszaka Könyvének kiadását; az elesettek más kategóriájáról, a prostituáltakról
szólt volna. Nem lett belőle semmi. Emiatt. Ha akkor a baloldal legalább
kisujját nyújtotta volna felém, én egész biztosan párttag lettem volna.
De nem nyújtotta."
Utazásairól:
"Mint természetjáró embert, az élet minden rezdülése érdekel.
Sok rendkívüli élményben volt részem. Simogattam óriáskígyót Firenzében
és tangózni tanítottam görög rendőröket a bulgár határon. Láttam a világ
teremtését kicsiben, a Vezúv lávájának izzásában és a Grossglockner gleccserének
feszülésében; ittam az indiók kaktuszborát és versenyt úsztam a tintahalakkal
a görög tengerekben. Még az aranyozott buddhista szörnyetegek között
is otthon éreztem magam-, mert rajzoltam. Egyedül Mexikóban átkozott
meg egy koldusasszony attól félve, hogy az ábrázolással elvarázsolom.
S ha közben rájövünk, milyen szép az itthoni táj meg az ember: ez a külföldi
út értelme."
"A nyugati kultúrát megcsodáltan - mondja -, de a keletit közelebb
éreztem magamhoz. Így született meg a görögországi tanulmányút. [...]
Közelebb kerültem Kelethez.
Ha azt mondanák, hogy jellemezzem Görögországot két színnel, akkor a
kék és fehér színeknél kötnék ki. Pont ezekből tevődik össze a görög
zászló is. Nagyon érdekes világ. Jobban tetszett, mint Olaszország, bár
az élet egyszerűbb, kezdetlegesebb volt. A görög világ sejtelmesebb,
ugyanakkor világosabb is. Furcsa keveréke a kettőnek. Időben messzebbre
vitt jó pár ezer évvel, mint az olasz táj... Két portrét festettem mindössze
ezen az úton. De annyira színes volt minden, hogy vétek volt mást, mint
tájat festeni."
1983. Finnország:
"A Finn Irodalmi Társaság vendégeként egy hónapot tölthettem
Finnországban. Összesen nyolcvan fametszetet vittem magammal, s ebből
hatvanhatot a Társaságnak, tizennégyet pedig Hyrylä községnek ajándékoztam.
Csönd, tisztaság és pontosság, szerintem ez Finnország lényege. Igen
tanulságos jelenséggel találkoztam. Meghatott, hogy a finnek egytől egyig
hazaszállították háborús halottaikat. Tetszett a demokratizmusuk. Tetszik,
hogy erdőben szeretnek élni. Olyan vendéglátásban, mint Finnországban,
nem volt még részem. Szinte lesték a gondolataimat, úgy éltem ott, mint
Marci Hevesen."
A szanki homokvilágról:
"A Kiskunság egyik legmostohább homokvidékére kerültem először.
Kecskemétről kellett kanyargós keskeny vágányú vasúton délnek döcögnöm.
[...] A nem idevalósi emberek érdeklődése Bugacnál körülbelül meg is
szűnik. [...] Hirtelen ősidők óta műveletlen, vad dombok tűntek fel,
ami alföldi értelemben nagy ritkaság. Egyik-másik oldalán borókafenyő,
hajladozó nyárbokrok, vagy a rendszabályozó akác. A szél helyenkint a
sínekre is felfújja a homokot, itt aztán a civilizációt csak az elárult
vézna telefonpóznák egyetlen szál drótja hirdeti. [...] Szank nagyközség
állomásán szálltam ki, s először bizony kicsit furcsán éreztem magam.
Túl puha volt a homokos talaj, s túl nagy az égbolt. [...] A szőlő javában
érett, az akác egyénenként színeződött, sárgította az ősz. Felettünk
a nagy vörhenyes ég szinte kongott. [...] Emberi kéz talán itt alkothatja
a legmúlandóbbat: homokra épít vályogból. [...] Koratavasszal vitt el
második utam. Nedves március volt, a vasúti sín sok helyt két víz közé
árvult. Mindenfelé tócsa, tó, néhol már Balatonná pöffeszkednék, vége
alig látszik. Az óriás ragadozó állat bőréhez hasonló tócsás föld szemnek
tetszetős volt, pedig sok jaj támadt nyomában. Az emberek keleti türelemmel
panaszkodtak, de a nagy pusztában ez nem hallatszott. Nem vitatható:
festő is változatosabb képet szerkeszthet hegyvidéki tájból, már a földtani
tagolódás miatt is. Ugyanakkor nézheti alulról vagy felülről a dolgokat.
Ráláthat. [...] Síkföldön a szemet vízszintesek sorozata pihenteti, de
a sok pihenésből könnyen egyhangúság lehet. Jólesik a szemlélőnek, ha
a vízszinteseket egy-egy jegenye függőlegesen megtöri."
Kínai fametsző barátjáról:
"Az igazi nagy élményt természetesen az jelentette, hogy már
első alkalommal oly sok mindent megláthattam Kínából. Pekingen kívül
jártam Sanghajban, Nankingban, Kantonban, és a Kelet Velencéjének ismert
Hangcsouban. De mondjam el előbb a kínai út egyik előzményének számító
találkozásomat. 1955 szeptemberében kolozsvári lakásomon felkeresett
egy törékeny termetű, mosolygó kínai művész. Tolmácsunk nem volt, rajzolgatva
próbáltunk egymással értekezni. Szakmai dolgokról beszéltünk, körtefáról,
vésőkről, papírról, nyomtatásról. Emlékszem, mennyire csodálkozott, amikor
mutattam, hogy én villanykörtével simítom a dúcra a papírt. Ez nem jó,
rázogatta a fejét, ő egy szarvdarabbal végzi ezt a műveletet. Nem csodálkoztam
rajta, minden fametsző a maga módszerét tartja a legjobbnak. Azon csodálkoztam
csak, amikor búcsúzáskor szerényen megajándékozott két fametszete reprójával.
Majd két hét múlva ismét fölkeresett és elhozta azok eredetijét is. Honnan
tudhattam volna, hogy a vendég, Csang Jang-si, a jelenkori Kína egyik
legjobb fametszője volt?"
Fametszésről vallja:
"Van benne valami nagy puritánság. Megtanítja az embert a fehér-feketére,
koncentrálásra, a dekoratív látásra, s lehetőséget ad a sorok közötti
olvasásra. Egyszerűsítésre, összefoglalásra; nem nagyzolásra, hanem nagyvonalúságra
serkent. A részleteknek is annyi szerepet ad, mint az egységnek. Ettől
kaptam a mozgatóerőt művészetem kialakulására."
"Az első fázis a rajzolás. A rajzot fordítva kell felvinnem
a fa felületére. A fa lehet körtefa, juharfa, hársfa, az puhább, a leggyakoribb
a körtefa. Többféle szerszámmal szedhetem ki az anyagot, van aki esernyődrótból
csinál vésőt; azt hiszem, hogy még az ember körmével is ki lehetne szedni;
nem ez adja a művészi értékét."
"A fametszet az a legdemokratikusabb grafikai közvetítő eszköz.
Én szerintem nincs sok értelme annak, hogy csak pár példányt nyomtassak
a dúcról. Lehet, hogy nagytőkés világban ez kifizetődőbb olyan formán,
hogy kevés példányszám és magas áron eladni... Én ilyesmire nem törekedtem.
Egy dúc 40 ezer nyomást kibír még tűrhető kivitelben. Egyet talán bánok,
hogy igen sok időt töltöttem sakkozással. Azalatt körülbelül három világnyelvet
tökéletesen megtanulhattam volna. Hiányzott nagyon a társ például világkörüli
utaimon, ha valami nagyon szépet láttam, nem volt kinek dicsérni. Itt
magamban élek, egyedül és nagyon hiányzik néha, nincs aki az okvetlenkedő
látogatókat elhárítaná. Amíg nővérem élt, ő megtette még ezt a feladatot,
de jelenleg nekem kell elvégeznem."
"A rajz születése a hallgatás, befogadás, azonosulás, teljes feloldódás
ihletett alkalma. Csaknem ösztönös tevékenység. Ebben részt vesz minden
érzékszervem. Színt, vonalat, formát látok, hangokat hallok, mondhatnám:
a kép illatát, ízét érzékelem, sőt mintha ujjammal tapintanám... Szinte
magától, belső indításra mozdul a kéz, hogy ragadja, rögzítse. Ezzel
szemben a fametszés inkább tudatos munka, újraélése annak az egyszeri,
soha vissza nem térő pillanatnak. Röviden, tőmondatban beszélem el és
adom tovább az élményt. Persze, itt sem hiányzik a belső feszültség,
enélkül nincs igazi művészi alkotás. Elég, ha arra utalok, hogy valóságos
lámpaláz fog el, mielőtt a falapon az első vésőnyom megjelenik, a vésővel
az elsőt billentem."
Világháborúról:
"1943 különös, nyugtalan évem volt. Előérzetek gyötörtek. Már
lehetett tudni, milyen katasztrófát zúdít ránk a háború. Végigéltem a
gettózás és deportálás borzalmait, láttam a halálbasietők szomorú, sárgacsillagos
menetét. S átéltem Kolozsvár bombázását . 1944-ben 39 éves voltam. A
szerencsés véletlenek alig hihető összejátszása mentett meg a frontszolgálattól.
Mikor a magyar hadseregnél megkezdődtek az igazoltatások, törzslapomra
az volt beírva, hogy műegyetemi végzettséggel bírok. Egy őrnagyot, aki
kérdezgetett, hiába próbáltam meggyőzni arról, hogy művész vagyok. – Nem,
kérem, mi mérnöknek tartjuk önt! – mondogatta hajthatatlanul –,
mert ez az alapfoglalkozása. A háború kitörésekor ugyanis a mérnököket
meghagyták munkahelyeiken, és én semmiféle átképzésen nem vettem részt.
'44-ben azután már nagyon vészterhes lett az élet, jöttek a SAS behívók
egymás után. De engem akkor sem hívtak be. Felszabadulás után találkoztam
egy Szűcs nevű kis termetű nyomdásszal, aki a SAS behívómat megírta Szatmáron.
Oda voltam beosztva az utászokhoz, a legnehezebb helyre. Csakhogy másnap
azt a behívót a hivatallal együtt az angolszászok elbombázták. Idehaza
csak nézték, hogy mindenki elmegy katonának, csak Gy. Szabó lóg. Sok
embert pedig elfogott a hazafiasság, s kérdezgették: – Mondja,
Gy. Szabó, hát hogy lehet, mindenki teljesíti a kötelességét, maga pedig
itt sétálgat. Miért nem hívatja be magát? Ajánlották, hogy nagyon jó
hely a GH, a gazdasági hivatal. Nem tudom, mi fogott el, elmentem a Hadtestparancsnokságra,
s ott egy főhadnaggyal kerültem szembe. Mondom, be szeretném hívatni
magamat. Úgy nézett rám, mint egy marslakóra . – Most azonnal pucoljon
innen, tanácsolta, s elkergetett. Úgy ért a felszabadulás, hogy magyar
katona nem voltam. Valószínű, hogy rosszul alakult volna az életem sora."
1963-1964. 20 metszetlap Dante Isteni Színjátékáról:
"Már 1944 táján tanulmányoztam Dantét. Nos, a Pokol természetesen
elsősorban drámai hangulatú, a Purgatórium viszont túlnyomóan lírai.
Úgy mondják, hogy a Paradicsom sikerült a legjobban. A lírai rész. Egyben
a legnehezebb. Hússzor is elolvastam azt a részt Babits fordításában,
és ráakadtam egy olyan kitételre, hogy 'itt nincs más, csak fény és szeretet'.
Ebből indultam ki az ábrázolásnál."
|
|
