Horváth István
Varázsló

Gy. Szabó Bélának

Varázsló, kinek varázsvésője
három világrész fölött villogott,
szépre leső szem, nyugtalan vadász,
ki a világra a gyönyörködés
napját idézed, hogy a balgaság
meglátva magát, szégyenkezzék, és
mikor az erdők lángban táncoltak,
láttalak, igen, akkor is, mikor
vadállathanggá változott s a szív
vérében tombolt az őrült sóhaj.
A fényt futtattad át az erdőn, hogy
elseperje a korom, láng nyomát.
Cikkanó fecskéd a nap felé száll
fénysebességgel, hogy az űrhajók
szembeköpjék a hadirakétákat,
míg a pörgésében meggyorsult körhinta
vidám sodrásában egy-gyűrűbe fogja
az emberiséget.
És neked azt is elhiszem, barátom,
hogy a fekete bivaly, amelyet
fürdetsz a Szamos hullámpilléiben,
leveti az éjt, megfehéredik.
Feléd a napok térdet hajtanak,
s siqueirosi, kemény kézfogással
búcsúzik az alkony.

« vissza